Újraolvasó sorozatot indít a KULTer.hu. A kezdeményezésben részt vevő kritikusok szabadon választhatnak egy legalább három éve megjelent művet, amelyet újraolvasásra ajánlanak. A választások között megtalálhatóak lesznek olyan könyvek, amelyeket a recenzensek szerint nem ismert el kellőképpen a recepció, olyanok, amelyeket túlértékeltnek találtak, de olyanok is, amelyek megjelenésükkor szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet. A cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos az a recepciós tér-idő, amelyben épp olvasunk, és hogy időről-időre kimozdítsuk a kritikai párbeszédet az aktualitások komfortzónájából. A sorozat második részében Maros Márk TH Anatol MÖMŐ ÖMÖMŐ című művéről gondolkodott.
„[A]mi nem archiválható ugyanolyan módon, azt nem is élhetjük meg ugyanúgy.”
(Jacques Derrida: Az archívum kínzó vágya)
„Szó szerint így jön létre a líra az anyai száj és a gyermeki fül közötti rövidzárlatban.”
(Friedrich Kittler: Lullaby of Birdland)
Nem szoktunk belegondolni, pedig az irodalmi rendszer nagyobbik részét egy kihalt mező képezi. Itt tanyáznak azok a szövegek, amelyeket elkerült vagy épp hatástalanított a diskurzus. Afféle purgatórium-archívum. Fantomművek lelő-, emlék- és eltüntetőhelye. Itt a szövegek lét és nemlét, nyilvános és privát határmezsgyéjén tengődnek. Különös (szuper)pozíció. Mintha azt sugalmazná, hogy a nyilvános a léttel, a privát pedig a nemléttel megfeleltethető – de vajon éles-e a határ? Mikor egy olvasó kezébe kerül egy ilyen mű, az irodalom jár vissza kísérteni a publikumot, vagy csak a mű kísérti meg a befogadót? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel az underground körökben performerként és intermediális alkotóként tevékenykedő TH Anatol műve, a MÖMŐ ÖMÖMŐ.
Ha az ember az interneten rákeres erre a különleges szöveganyagra, szinte semmit sem talál. Ez mára igencsak ritka tapasztalat. A MÖMŐ ÖMÖMŐ egy, a József Attila Kör végéveiben megkezdett sorozat, a Melting Books része, mely multimediális kiadványokat adott ki/tervezett kiadni. A sorozat ugyanis alig néhány mű megjelenését élte meg, ráadásul azok is elkerülték a szélesebb körű figyelmet.
A MÖMŐ ÖMÖMŐ szokatlan kiadvány. Afféle antikönyv.
Abban különbözik a hasonló könyvtárgyaktól, hogy míg a kortárs multimediális irodalommal kísérletező szerzők többségét (például Kele Fodor Ákos, Tóth Kinga) designesztétikai intenciók vezérlik, addig a MÖMŐ ÖMÖMŐ antidesign mű. Nem egy összefűzött szövegrendszer, hanem különálló nyomtatott lapok, cetlik, fecnik, firkák és rajzok halmaza. Nem lehet végigolvasni, mert nincs adekvát végpontja. Excentrikus könyv. Középpontok nélküli szövegegyüttes, mely nem A pontból vezet B-be, hanem A és B pont körül körkörösen ír íveket, „szökésvonalakat” (Deleuze–Guattari). A MÖMŐ ÖMÖMŐ arra tett kísérlet, amit a hagyományosként elgondolt lineáris könyvformátum keretrendszerében nem lehet megvalósítani: kitörni az irodalom monomediális determinizmusából. A magyar irodalmi hagyományok közül a neoavantgárd szervesült legkevésbé a közgondolkodással.
A hazai olvasóközönség összetett okokból mindig is ellenállóbb volt az avantgárd tradíciókkal szemben.
„[E]z a poétikai konglomerátum soha nincs »otthon« a magyar kánonban.” (Nemes Z. Márió: „A nyelv egy faj”, Műút, 2018/2, 69.) Ellentétben mondjuk a francia művészeti hagyománnyal, ahol az avantgárd elemi erővel integrálódott az irodalmi rendszerbe és közgondolkodásba. Ennek megfelelően a francia közönség a mai napig nyitottabb a kísérletező szövegformák iránt. Még a magyar neoavantgárd (re)kanonizációs kísérletei sem tekinthetőek túl eredményesnek magas színvonaluk ellenére sem (lásd: a Ráció Kiadó által elindított, majd félbehagyott Aktuális avantgárd sorozat, vagy a Ver(s)ziók című, folytatást nem kapott JAK-kiadvány). Találó lenne úgy fogalmazni, hogy a magyar olvasókat kultúrpolitikai, oktatásügyi és szociológiai okokból erőszakosan kikényszerítették abból a gyerekkorból, amit az avantgárd képletesen jelent.
Nem a kísérleti irodalom túl irracionális, hanem a befogadói stratégiáink túl racionálisak hozzá.
Nem az az első kérdésünk, hogy mi van a papírra írva, hanem, hogy mit jelent az, amit a papírra írtak. Nem arra kérdezünk rá, hogy hogyan csinálja a szöveg azt, amit, hanem, hogy miért csinálja. Mindezzel ellehetetlenítjük azt a folyamatot, amelynek mentén hozzáférhetővé tehetnénk önmagunk számára a kísérletező műveket. Az olvasónak előbb meg kell tanulnia nem érteni a szöveget ahhoz, hogy foglalkozni tudjon vele. Meg kell tanulnia intuitív befogadóvá válnia.
TH Anatol műve erre ad lehetőséget. Mintha újratanulnánk olvasni – ezúttal visszafelé. A nyelvi tartomány felől a preverbális kommunikációs formákig.
Már a kiadvány címe is az íráselsajátítás, betűvetés, valamint a gyermeki jelentés nélküli artikuláció kettősségének képzetét implikálja,
amire az is ráerősít, hogy a legtöbb szöveg a kisiskolások kézírására emlékeztető formát ölt. Sokszor épp ezért nyelvtanilag hibás szövegrészeket kapunk, melyek elsőre öncélúnak hathatnak, ugyanakkor ezek az elemek nem egyszer funkcióval bírnak. Az íráskép milyenségéből fakadó eldöntetlenség többletjelentéssel ruházza fel a szövegeket – például: „Sebzett” vagy „S ebzett”? Itt az íráselsajátítás líraelsajátításba torkollik, ami egyszersmind lírakisajátítás. Ebben a folytonos mutabilitásban a nyelv nem ismer helyességet, mivel a hibákat autonómiájának részévé teszi. A firkálgató, gyermeki kéz nem tud hibázni, hiszen nincs ismerete a hibáról. Az esetlegességek nyelvi kiaknázásának gyermeki színtere ez. „[M]ég a konzerv / is tud í r n i ! / de a nyalóka aztán biztos!!!!” (MÖMŐ ÖMÖMŐ, továbbiakban: MÖ).
A MÖMŐ ÖMÖMŐ egyik szövege arról ír, hogy mindenki zsebében van egy kulcs, csak épp lakat nincs hozzá.
Találó analógia ez többek között arra, hogy miképp érdemes viszonyulni ezekhez a szövegekhez és enigmatikus jellegükhöz. A megoldás mindig ott van a kezünkben, de ennek a megoldásnak nincs eleve elrendelt célja. TH Anatol műve emellett a tudattalan autopoétikája. Elsőre különösnek tűnhet, de
a MÖMŐ ÖMÖMŐ az elmúlt években felerősödött autofikciós diskurzus mentén is értelmezhető.
Alternatívája az aktuális „énleírás trendeknek”. A pszeudo-személyesség összehangolási kísérlete egyfajta proto-személyességgel. Az autofikció durva őszinteség, (ön)tudatos irodalmi eljárásmód, amely szemérmetlenségének és alakoskodásának kettősségén keresztül teszi lehetővé az én színrevitelét, ám sokszor épp ez a maximalista tudatosság lehetetleníti el az én mélyebb rétegeihez való hozzáférését. Az ösztönén szféráját, amit az alkotó képtelen deskriptív nyelvvé formálni, mert az alapvetően ellenáll a leírás direktségének. „[S]osem láthatod magad a tükörben / készülődj anyaszülten / képmásod a csend / csöcseit majszolja szád” (MÖ).
Freud az emlékezés, ezzel összefüggésben pedig a tudattalan működésmódjának szemléltetéséhez a varázsnotesz nevű eszközt használja példaként.
A varázsnotesz (Wunderblock) egy játékos íráseszköz, egy törölhető és újraírható tábla,
mely három részből áll: egy viaszréteg, egy papírréteg és egy átlátszó celluloidlemez. Ezek együttes jelenléte lehetővé teszi, hogy az irónnal való írás után, a fedőlapot felemelve eltűnjön a szöveg és újra írható legyen a tábla. Ami Freud számára különlegessé teszi ezt az eszközt, az az, hogy a felső papírral ellentétben a viaszréteg minden egyes újabb írásjelet karcolat formájában megőriz magán. Így, ha az ember a sokadik lejegyzést követően a legalsó rétegre néz, egymáson hömpölygő, nehezen kivehető betűket talál. Ezt azonosítja Freud a tudattalan szférájával, mely megőriz minden emléket, tapasztalatot, de nem vagy csak nehezen teszi hozzáférhetővé, reflektálhatóvá az én számára. „Az írást [itt] úgy kell tekinteni, mint nyomot, mely túléli a karcolás jelenét, szabatosságát és stigmáját.” (Jacques Derrida: Freud és az írás színtere, ford. Bókay Antal és Gabulya Krisztina, Műhely, 1992. különszám, 41.) A MÖMŐ ÖMÖMŐ versnyelve hasonlóképp működik (egy helyen konkrétan egymásra íródnak a különböző színű filccel írott szavak.)
A tudattalan tartalmait nem felszínre akarja hozni, hanem meg akarja mutatni azokat elrejtettségükben.
Igazán szemléletes ebből a szempontból az alábbi szövegrészlet: „aki nem tud írni / az beszél / miközben beszél azt nem értik / mert amit kimondasz / az előtte le volt írva / csak te nem tudtad elolvasni / mert nem az volt odaírva / az úgy le lett diktálva / a hallgatás” (MÖ). A MÖMŐ ÖMÖMŐ ezzel összefüggésben értelmezhető úgy, mint egy egyszemélyes „textual poaching” (Henry Jenkins).
Annak a nyelvi folyamatnak a színrevitele, minek révén az én Másikként kapcsolatot létesít énjével és újraartikulálja azt.
Képiesen fogalmazva: továbbírja önmagát. Az önszembesítés ironikus és játékos gesztusa például az, hogy az írások és rajzok között van egy pszichiátriai intézetből származó, versíró versenyen szerzett oklevél. Ready-made ars poetica. Szintén az (alkotó)én témája kapcsán: kihagyott ziccer a Descartes-idézet felhasználásánál a szerzői álnévvel való összecsengés szövegbe foglalása. Valahogy így: „Gondolkodom, téhát vagyok”. Habár allúzióként így is magában foglalja a szöveg ezt a szójáték-lehetőséget, hasonlóképp ahhoz, ahogy az Anatol névben az egyik a betű anarchista szimbólummá válik.
Ha az ember meghatározott művészeti hagyomány felől szeretné olvasni a MÖMŐ ÖMÖMŐ-t, célszerű a dadaizmus felé fordulni. Ennek az olvasatnak az elsődlegesét egy dada-felirattal ellátott karszalag képe is hangsúlyozza egy ponton. Még fontosabb annak a ténye, hogy az avantgárd irányzatok közül a dadaizmust jellemzi leginkább a kikényszerített regresszió.
A dada a gyermeki spontaneitásba való visszarévedés szimbolikus helyszíne.
A firkálgató, gyermeki kéz világa, mely a valóságban észlelt mintázatokat még nem feltételekként és szabályokként igyekszik leképezni, hanem puszta eshetőségekként: két napkorong egy tájképen, eggyel több törzsből kiálló végtag stb. Innen ered az a kedélyes, képzavarokkal telített abszurd, amely áthat minden dada műalkotást. Néhány egészen szellemes példa a MÖMŐ ÖMÖMŐ-ből: „kostolgattja / vérét / ama szent víznek”; „ákom bákom írott kő / kőkakas a teremtő”; „ejtő-ernyőjét kibontja / egy-egy kedves emlék”; „magzatos erély”; „cerkabokor-pokol”; „megette / szemét a remény”; „felvágott lett budha”. Megemlíthető még a fuvolás nő című kubista jellegű absztrakt rajz is, amelyet igencsak nehéz nőalakként azonosítani. A dada alapcélkitűzése paradox, hiszen szándékában áll kiüresíteni tárgyát, ám amint ezt végrehajtja, kénytelen önmagával kitölteni a feltárt űrt. Ennek értelmében
a dada nem egyszerűen nem jelent semmit, hanem azt jelenti, hogy nem jelent semmit.
A nem-jelentés többletjelentése – „[h]alászom a semmit” (MÖ). Ennek mentén különbözik a dadaista alkotó a szélhámos zsebtolvajtól: azért vesz el, hogy adjon. Mint egy dajka a gyermeknek, aki még nincsen tisztában az általa nyert tudás és tapasztalat személyiségformáló aspektusaival, de már a hatásuk alatt áll.
A szokatlan képzettársításokkal operáló szövegrészeket időnként sokkal egyszerűbb és személyesebb művek törik meg. Az Apám és az Anyám című, egymás mellé helyezett írások a tradicionális vallomásos irodalom keretrendszerébe is bátran beilleszthetők. Ilyen még a MIT CSINÁLTAM, HOL CSINÁLTAM, KIVEL CSINÁLTAM… című hosszú szöveg, mely egyedüli nyomtatott betűs írásként keretbe foglalja az anyagot. Ebben a lírai alany társaságának történetét és „pszichedelikus partikultúrájuk” kibontakozását meséli el, nem elhallgatva a kábítószerfogyasztási szokásokból, illetve a szülőkkel való összekülönbözésekből adódó nehézségeket.
Egészen másfajta vallomás ez, mint amivel az olvasó legtöbbször találkozik.
Mintha a szöveg permanensen elbeszélne a lényeg mellett, paradox módon viszont ezzel hangsúlyozza ki a lényeget.
Akármennyire is nehezen megközelíthetőnek mutatja magát ez a szöveganyag, az olvasó nem egy nyomvonal mentén állhat neki az interpretációnak. Van benne ugyanis bőven kiaknázni való. Akit érdekel TH Anatol műve, az zarándokoljon el a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba (azon belül is annak purgatórium-archívumába), kölcsönözze ki a kiadványt, és tegyen egy szál rózsát az irodalom sírkövére. „[S] ott haldokló kéjjel halott testét élvezi / egy meggyalázott kísértet” (MÖ).
TH Anatol: MÖMŐ ÖMÖMŐ, Melting Books, Budapest, 2017
Borítófotó: litera.hu
A képeket Maros Márk készítette.
